Markó és követői
Kolozsvári Művészeti Múzeum
A kolozsvári Szépművészeti Múzeum Románia egyik legjelentősebb múzeuma: gazdag gyűjteménye több, mint 12 ezer festményből, szoborból, grafikai és dekoratív művészeti darabból áll.Az 1951-ben létesített intézmény székhelye 1956 óta a patinás Bánffy Palota: ezt J. E. Blaumann építész tervei alapján építették barokk stílusban 1774-1785 között, az eredeti elképzelések szerint Erdély kormányzójának székhelyéül. Ez Kolozsvár legjelentősebb barokk épülete, ugyanakkor Románia 18. századi építészetének egyik meghatározó építménye. Az épület gazdagsága a kőbe vésett dekoratív elemek mellett Anton Schuchbauer kivételes értékű szobrainak köszönhető.
Az ideális táj a 19. századi magyar festészetben
Id. Markó Károly (1793–1860) művészetét a klasszicizmus és a romantika irányzatai alakították: művészetfelfogását egyaránt jellemezte az antik kor eszményeihez való visszanyúlás és a művészegyéniség belső világának feltárása.
Pályakezdése Kolozsvárhoz és Pesthez kötődik, ahol művészképzés hiányában mérnöki tanulmányokat végzett, majd kisebb megszakítások után 1822-től a bécsi akadémián folytatódtak a felkészülés évei. Itt érlelődött meg benne az itáliai utazás vágya, s először 1832-ben érkezett Rómába. Az évek során számos, főleg főúri és fejedelmi megrendelést kapott, amelyek elsősorban bibliai és mitológiai jelenetekre vonatkoztak, de Markó egyre inkább a tájfestészetben találta meg önálló hangját. Hasonlóképpen nagy kedvvel örökítette meg a hétköznapi élet jeleneteit.
Hosszabb ideig dolgozott Pisában és Firenzében, emellett képeket küldött a budapesti Műegylet kiállításaira is. 1848-ban a Firenzéhez közeli Villa l’Appeggiben telepedett le. Olasz tanítványai mellett gyermekei, ifj. Károly, András, Ferenc és Katalin szintén a művészpályát választották, ám gyakori vendég volt műtermében Kovács Mihály, Molnár József, valamint Ligeti Antal, aki – Telepy Károlyhoz hasonlóan – Markó tájfelfogásának talán leghűbb őrzője.
Az ötvenes évekre datált, diófapáccal készült, szabadon kavargó vonalakkal felvázolt tájai már teljesen elrugaszkodtak az eredeti látványtól, nem vázlatok, hanem a tájrészlet gyors észlelését és rögzítését szinte rutinszerűen végző művész magabiztos, érett alkotásainak tekinthetők. Ellentmondásos egyéniségéből fakadóan nagy képeinek komponálási módszere viszont szigorúan, szinte mérnöki pontossággal követte az akadémián tanultakat.
1853-ban látogatott Magyarországra, ahol a művészkörök és a kritikusok nagy revelációval fogadták. Itt készült képei a magyar alföldi táj legszebb ábrázolásai közé sorolhatók. Halála után, 1872-ben nagy kitűntetés érte: fia, ifj. Károly ajándékaként egy önarcképe a firenzei Uffizi Képtár portrégalériájába kerülhetett. Művei megtalálhatók többek között a bécsi, pozsonyi, kassai, barcelonai, koppenhágai és mexikóvárosi közgyűjteményekben is.
A kiállítás anyagát Hessky Orsolya válogatta nagyrészt a Kovács Gábor Gyűjtemény anyagából, amelyet a kolozsvári Szépművészeti Múzeum három műve, illetve a Magyar Nemzeti Galéria festményei és grafikái egészítenek ki.
