Csernus Tibor festészete az 1980-as években a régi mesterek felé fordult, azok technikájának kortárs interpretációját adva. Témájában visszanyúl az előképekhez, de szabadon válogatja és rendezi össze a mitológiai és bibliai történetek szereplőit egy jelenetbe. A festő nem moralizált, a téma csak apropóul szolgált az emberi alakok színpadra viteléhez és kapcsolataik bemutatásához. Aktjai és tanulmányrajzai nem egyszerű előképek, hanem gyakran egy gondolat különféle aspektusú vizuális kibontásai. A látszólag befejezetlennek tűnő részletek, átjavított felületek, türelmetlennek tűnő festékelhúzások egymás fölé kerülnek a vásznon, s expresszivitásuk hiába sugall sietséget, valójában egyre lassúbb, egyre alaposabban kiérlelt munka eredményei. BOLDI szobrászata hasonlóan természetelvű, középpontjában az ember és az emberi test áll. Mindezt a márvány vagy a különleges patinájú bronz öntvények zárt formáival hozza párbeszédbe. A klasszikus szobrászati hagyományokra épített letisztult, a humánum alapformákba redukált modern nyelvezete teszi rokonná alkotói gondolkodásmódját Csernus festészetével. BOLDI esetében a moralitás kérdése már megjelenik, de aktjai szimbólumként kerülnek bemutatásra és ezáltal egy-egy problematika szó szerint is körbejárhatóvá válik az alkotások sorozatán keresztül. A szobrász az emberi testhez visszafogottan nyúl hozzá, annak szcenírozott, expresszív jellege helyett inkább jelentéshordozó tulajdonságaira épít. A festék megengedő puhasága kerül szembe a kő kérlelhetetlen merevségével. A két alkotó elsőre ellentétesnek tűnő formanyelvének metszéspontját az azokban megfogalmazott, kutatott művészeti kvalitások képpé és alakká formálásában találhatjuk.
