Tudását nem iskolákban, képzőművészeti akadémiákon szerezte. Gyermekként – Nagyszeben utcáin kóborolva – órákig nézte, hogyan dolgoznak műhelyeikben a kőfaragók, az ötvösök vagy az aranyművesek. Fortélyaikat ellesve, szinte észrevétlenül, játszva tanulta meg a különböző mesterségek alapfogásait. Később „beiratkozott" a művészettörténet legősibb, ám napjainkig legjobb „főiskolájára", mikor hosszabb időt töltött Itáliában, majd gyalogszerrel végigjárta a Földközi-tenger partvidékét Marseilles-től Velencéig. Európa jelentős múzeumaiban, Firenze képtáraiban és templomaiban az ókori egyiptomi és görög szobrászok mellett olyan nagymesterek műveiből tanult, mint Masaccio, Leonardo, Michelangelo, Dürer, Rembrandt vagy Rodin. Ezzel párhuzamosan megismerte korának jelentős festészeti és szobrászati áramlatait: Picasso, Brancusi, Henry Moore mellett elsősorban Mednyánszky László, Gulácsy Lajos, Egry József, Derkovits Gyula, Barcsay Jenő, illetve Beck Ö. Fülöp, Medgyessy Ferenc és Pátzay Pál alkotásai felé fordult érdeklődéssel.
A képzőművészeken kívül hamarosan más művészeti ágak jeles képviselőivel, írókkal, költőkkel, zeneszerzőkkel és nemzetünk több szellemi kiválóságával is személyes kapcsolatba, barátságba került, akiknek írásai, zenéje, gondolatai szervesen beépültek művészi világába. Saját mestersége, a szobrászat és a rajzolás mellett egy másik, egész életén át jelen lévő élménye a zene szeretete és a zenélés, a hegedülés volt. Szobrászi pályája és életműve is leginkább egy harmonikus, formailag és gondolatilag tökéletesen megkomponált, kiegyensúlyozott zeneműhöz hasonlítható, amelyben minden hang és minden ütem önálló karakterrel bír, mégis alárendelődik a partitúra egészének.
Ezekből a forrásokból, szellemi gyökerekből táplálkoznak szobrai, rajzai, rézdomborításai is, melyeknél mindig a nagy egészet tartotta szem előtt, sohasem az apró részleteket, és ez szinte minden munkáján megfigyelhető. Szobrainak tiszta formavilága, zárt szerkezete olyan régi, nagy korok alkotásait idézi, mint az egyiptomi vagy az archaikus görög szobrászat, illetve az itáliai reneszánsz mestereinek munkái, de határozott körvonalak közé szorított plasztikái szervesen kapcsolódnak saját korának hasonló jellegű törekvéseihez, melyek közül elegendő Brancusi, Hans Arp, Henry Moore vagy Beck Ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc szobraira utalni.
Fő témáit az ember, a természet és e kettő elválaszthatatlan egységének vizsgálata adja. Nőalakjai inkább az érzelmek, az öröm és a fájdalom különböző megnyilvánulásainak, illetve az érzékiségnek a jelképei, míg szinte csak a fejre koncentráló férfiportréiban a szellemet, az akaratot és a jellemet állítja előtérbe, a plasztika eszközeivel megjelenítve az ábrázolt személy belső tulajdonságait, személyének egyéni karakterét. Az emberhez szorosan kapcsolódó, vele együtt élő állatok, mint a lovak, a madarak és a Tihanyi-félszigeten ekkor még látható bivalyok megmintázásán keresztül jutott el a természet jelképekben történő megformálásáig. Biomorf szobraiban a teremtőerő egyszer mag vagy csíra, máskor bimbó, kagyló vagy tojás alakjában fogalmazódik meg. Végül a természeti formák absztrahálásával olyan, konkrétan nem ábrázolható témák bemutatására, plasztikai megformálására nyílt lehetősége, amelyek mindig is jelen voltak gondolatvilágában: ilyen a születés, az anyaság, a fény keletkezése vagy akár a szerelem.