Ilyen lehetőség a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány számára a Kasteyev Múzeumban rendezett kiállítás, ahol Almaty művészetszerető közönsége betekintést nyerhet a kortárs magyar grafika sokszínű világába. Az Alapítvány gyűjteményépítési koncepciójának legfontosabb alapvetése mindig is az volt, hogy törekedjen egy olyan képzőművészeti kollekció létrehozására, amely méltóképpen reprezentálja a magyar képzőművészet elmúlt fél évszázadát, bemutatva annak stiláris és technikai sokféleségét, és lehetőség szerint igyekezve nemzetközi kontextusba helyezni a legfontosabb alkotók munkásságát. Az évről-évre így épülő és gazdagodó gyűjtemény számos lehetőséget ad különböző szempontú válogatások alapján létrehozott tárlatok megrendezésére.
A Kasteyev Múzeumban rendezendő kiállítás koncepcióját alapvetően két fontos szempont figyelembe vétele határozta meg: a helyszín és a közönség. A nyitott átriumot az első emeleten körülvevő pergolád, mint egy középkori kolostor kerengője, szinte sugallja a kurátornak azt a gondolatot, hogy a kiállítás anyagának összeállításakor valamiféle körképben, egy korszak vagy egy meghatározott tematika áttekintésében, körüljárásában gondolkodjon, ritmikus szakaszokra, mintegy fejezetekre tagolva az anyagot. A magyar képzőművészet különböző grafikai technikákkal dolgozó mestereinek szűk, de annál exkluzívabb válogatása (a ma már klasszikusnak számító alkotóktól jelen korunk meghatározó művészein át a fiatal nemzedéket képviselőkig) ezt az elképzelést valósítja meg. Így a látogatók sokszínű benyomást nyerhetnek az utóbbi évtizedek magyar képzőművészetének fontosabb kérdéseiről és stiláris törekvéseiről, miközben ezzel párhuzamosan megismerkedhetnek az európai grafika hagyományos technikáinak szinte teljes tárházával.
Egy messzi földről érkező tárlat rendezésekor azonban mindig számolni kell azzal, hogy a látogatók kevésbé ismerik a kiállító ország képzőművészetének történetét, egy-egy mű esetében nehezebben tudják eldönteni, hogy az a kvalitásán túl milyen többlet jelentést hordoz, művészettörténeti szempontból miért fontosabb, mint a másik. Ezen kíván könnyíteni - és egyben a nézők számára érthetőbbé és érdekesebbé tenni a kiállítást – az a kurátori törekvés, hogy az egyes művészektől nem különálló alkotásokat, hanem sorozatokat vagy valamilyen tematika mentén összeállított műcsoportokat mutat be. Így a képeken túl fokozatosan kibontakoznak az azokhoz kapcsolódó és bennük megfogalmazódó „történetek” is, amelyek nemcsak a vizuális tartalom megértését segítik, hanem egyben bepillantást engednek a magyar kultúra és a magyar szellem mélyebb rétegeibe is. Az egykor közös életet élő kazah és magyar nép rokon vonásait, művészetének hasonló emlékeit híven őrzik az ezer évvel ezelőtti régészeti leletek, de az azóta eltelt évszázadok alatt - a történelmi körülmények különbözőségéből adódóan - a két nép szokásai, hitvilága, irodalmi, zenei és képzőművészeti világa lényegesen eltávolodott egymástól. Az egykori „közös történetek” a múlt homályába vesztek, és messzi idegenből jött látogatóként tekintünk egymás kultúrájára.
Az ismereteknek ezt a távolságát hidalja át a kiállítás azzal, hogy a művészet segítségével felvillantja a magyar irodalom, történelem és zene fontosabb alkotóit, kiemelkedő személyiségeit és meghatározó eseményeit, foglalkozik a 21. század emberét foglalkoztató legfontosabb kérdésekkel, vagy betekintést enged a művészi alkotómunka izgalmas világába. Péreli Zsuzsa János vitéz-sorozatán keresztül a magyar irodalom egyik legszebb verses meséje elevenedik meg, míg Szemethy Imre rézkarcai a török sereget feltartóztató maroknyi magyar hősöknek állítanak dicső emléket, akik fél évezreddel ezelőtt életüket áldozták azért, hogy megvédjék Magyarország és Európa déli határait. Kondor Béla Dózsa-sorozata, amely egy középkori parasztlázadás történetét beszéli el, készülésekor, 1956-ban, a magyar forradalom és szabadságharc eszméjének egyik legfontosabb képzőművészeti megfogalmazása, és egyben a kortárs magyar grafika megszületésének nyitánya volt. Az európai művészet újraértelmezése fogalmazódik meg Kéri Imre Caravaggio-sorozatában vagy Takáts Márton Giovanni Battista Piranesi nyomán készült parafrázisaiban. Az első a mezzotinto technika lehetőségeit kihasználva teremti újjá fekete-fehérben a barokk festészet fény-árnyék ellentétekre épülő művészetének drámaiságát, míg utóbbi - a klasszikus Róma romjait régészeti pontossággal megörökítő mester hatására - Budapest fontosabb épületeit dolgozza fel antikizáló stílusban, így teremtve kontinuitást múlt és jelen között.
Korunk egész emberiséget érintő kérdéseivel foglalkoznak Prutkay Péter változatos technikával készült grafikai lapjai, olyanokkal, mint a globalizáció, a terrorizmus vagy a végtelen univerzum. A fiatalok, Varga Zsófia, Kesselyák Rita és Koralevics Rita elsősorban az emberek mikrokörnyezetét vizsgálják különböző összefüggésekben. A sokszorosított grafika síknyomású eljárásaival (litográfia, xerigráfia) vagy vegyes technikával készült sorozatokon utcák, terek, régi épületek és egészen futurisztikus lakóházak jelennek meg, a metafizikus művészet eszköztárával ébresztve mélyebb érzéseket és gondolatokat a nézőben.
A magyar képzőművészet klasszikus mestere, Borsos Miklós szobrászművész vésője nyomán az európai zeneirodalom kiemelkedő alkotóinak arcvonásai elevenednek meg a bronzból készült éremportrékon, míg tusrajzai a kamarazenélés intim világába engednek bepillantást szűkszavú, de annál modernebb megfogalmazásban. Kortársa, a világhírű grafikusművész, Szalay Lajos - akit Picasso méltán nevezett a 20. század legjelentősebb rajzolójának – lovakat ábrázoló sorozatával szerepel a tárlaton. Az egykor lovas nomád életformát folytató magyarság mindennapjaiban a ló ugyanolyan fontos társa volt az embernek, mint a kazah nép esetében, így nem véletlen, hogy képzőművészeti megjelenítése is rendkívül gazdag festészetünk és szobrászatunk történetében. A szteppei népek közös múltjához kapcsolódnak Kókay Krisztina finom vonalakból felépülő tusrajzai is, amelyek rusztikus összefogottsággal idézik fel az ősök arcvonásait, úgy, ahogy azt a széles pusztákon itt-ott még ma is álló sztéléken láthatjuk.
A tudós, kísérletező művész típusa már a reneszánsz korában kialakult, és az egyes alkotások mögött megbúvó képi elemek gyakran rejtett formában tartalmazták az okkultizmus titkos jelképeit. A technika és a miszticizmus szolgálatába állított művészet modern kori újraértelmezése Orosz István munkája, ahol egy barokk stílusú csendélet adott pontjára állított fémhenger oldalán - a tudományos gondolkodás szimbólumaként – Albert Einstein portréja jelenik meg.
A képzőművészeti sorozatokon keresztül így jutunk el végül magához a művészhez, a művészi alkotófolyamat megjelenítéséhez. Csernus Tibor, a 20. század második felének európai összehasonlításban is egyik legjelentősebb magyar festője, több mint négy évtizeden át élt és dolgozott Párizsban. Alkotásai a körképtől elkülönülve, mintegy kamaratárlatként szerepelnek a kiállításon, hangsúlyozva, hogy e képek inkább tanulmányok, nagyobb festményeinek előkészítő vázlatai, és nem egy határozott művészi koncepció szerint összeállított sorozat részei. Az akvarellel és pasztellel készült bokor- és növénytanulmányok, illetve műteremvázlatok a művészi képépítés évezredes folyamatába engednek bepillantani, annak ellenére, hogy az egyes lapok önálló alkotásokként is felfoghatók. Mégis minden ecset- és krétavonás mögött ott érezzük a kísérletezés, a próbálkozás izgalmát, ahogy a festő részletről részletre, figuráról-figurára keresi a készülő képéhez leginkább megfelelő beállítást, kifejezési formát.
Bízunk benne, hogy a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány gyűjteményéből a fenti szempontok szerint válogatott kiállítás valóban elnyeri a közönség tetszését, és a képekben rejlő gondolati tartalom segítségével közelebb hozza a magyar művészet értékeit a Kasteyev Múzeumba ellátogató művészetbarátokhoz.