Több mint egy évszázada már, hogy 1910-ben Vaszilij Kandinszkij ecsetje nyomán megszületett a festészet történetének első absztrakt képe. A pusztán formákból és színekből álló kompozíció először kényszerítette arra a nézőt, hogy a művet önmagában véve szemlélje, és ne keressen kapcsolatot az őt körülvevő világ objektív elemeivel. A képzőművészet története így jutott el az őskori barlangrajzok realizmusától a teljes absztrakcióig, amikor a kép csupán a formák, színek, fények, ritmusok és más kompozíciós elemek segítségével fejezi ki mindazt a mélyebb gondolatot, amit alkotója el akart mondani.
Buda István fénnyel telített, gazdag színvilágú festészete is hasonló folyamatok következtében alakult, változott folyamatosan az elmúlt évtizedekben, míg napjainkra eljutott a lírai absztrakció letisztult, mégis egyéni hangú kifejezési formájáig. A Kolozsvárott felnövő művész gyermekkorát és ifjúi éveit a háromnyelvű, gazdag szellemi örökségű Erdély alakította: szülőföldjének művelődéstörténeti hagyományai, az erdélyi polgárság kultúra iránti fogékonysága és a templomokban, múzeumokban megőrzött művészeti kincsek megismerése együttesen eredményezték, hogy már egészen fiatalon a rajz vált számára az önkifejezés legfőbb eszközévé.
Eddigi pályája során Buda István festészete egyre felszabadultabbá, gesztusosabbá vált, legújabb – e kiállításon bemutatott - munkái a különféle kifejezési formák további gazdagodását mutatják. A korábbi drámai hangvételt felváltja egyfajta csendes líraiság, az érzelmeket borzoló „hangosabb” kifejezésmód megszelídül, a kusza vonalhálózat átalakul színes foltok gazdag játékává, a felületek kizárólag színekből és fényekből állnak.
A lírai absztrakció különböző kifejezési formáinak keresése közben Buda István eljutott az évezredes múltra visszatekintő pergamen, mint festőfelület használatához, amelyre ugyanazzal a tudatossággal fest, mint a vászonra. Nála az absztrakt képnek ugyanis csak egy nézőpontja van, nem mindegy a fent és a lent vagy a jobb és a bal, úgy kezeli ezeket a munkáit is, mintha a legszigorúbb szempontok szerint komponált figuratív alkotások lennének. És amikor ezen az anyagon modern festészeti alkotás születik, annak szimbólumértéke van: jelképezi azt az alkotót, aki úgy kíván a jelen prófétája lenni, hogy közben nem tagadja meg történelmi örökségünk évezredes értékeit.