A filmtörténet, - így a magyar filmtörténet fogalma is - a legtöbb ember számára azonos a játékfilm történetével. Ez a kiállítás képekkel, tárgyi rekvizitumokkal mutatja be, hogy a játékfilmek a híradó- és dokumentumfilmekkel, animációs alkotásokkal együtt alkotják a magyar filmtörténetet. A XX. század vizuális emlékezetének őrzői a híradó- és dokumentumfilmek, melyekben a történelmi és politikai események és szereplői jelennek meg. A közép-európai országokban, így Magyarországon is a történelem és a politika legtöbbször meghatározta az adott ország játékfilmjeinek témáját, ábrázolásmódját is. A kiállítás termeiben a filmtörténet korszakai kronologikus sorrendben követik egymást a kezdetektől napjainkig, így vizuálisan is érzékelhetővé válik a változás folyamata valamennyi filmtípusban.
1896-ban már mozi vetítések voltak Budapesten, és könyvtári adatokból tudjuk, hogy a némafilm korszakában közel 600 film készült, a 10-es évektől kezdve pedig már dokumentumjellegű mozgóképeket is forgattak. A játékfilmek nagy része elveszett, de a külföldi társarchívumokkal való együttműködésnek köszönhetően a kezdetben még csak 12 filmből álló némafilm-gyűjteményünkben ma már 45 teljes filmet és több mint 30 töredéket őrzünk. A belgrádi archívumból 2007-ben került elő a Pál utcai fiúk című némafilm, amit 1924-ben Balogh Béla rendezett. A film, a regényhez hasonlóan még ma is meghatja a nézőt: Nemecsek Ernő a hűség és helytállás megtestesítője. A némafilmek nagy részének forgatókönyve irodalmi műből készült, és a magyar film irodalmi ihletettsége a hangos film történetének különböző korszakaiban változatlanul jelen van. Az alkotást a magyar operatőr generáció egyik legjelentősebb alakja, Eiben István fényképezte.
A magyar filmtörténet első nagy korszaka l919 után zárult le. A legnagyobb és akkor még csak ígéretes tehetségek, mint például Kertész Mihály vagy Korda Sándor emigrációba kényszerültek, külföldön kaptak lehetőséget. Filmjeiket mind a mai napig világszerte ismerik. A 20-as évek elején évente csak néhány film készült Magyarországon, de a 30-as évektől újra fellendült a gyártás.
A hangosfilm korszakának filmjei a 40-es évek elejéig elsősorban a szórakoztatást szolgálták. A melodráma, a vígjáték egy-egy színészre épült, így nem a rendezők személye volt a hangsúlyos, hanem a végzetet sugalló karizmatikus Karády Katalin a Halálos tavasz (1939) című filmben, vagy Jávor Pál, akit ellenállhatatlan férfiereje tesz emlékezetessé. A korszak emblematikus alakja Kabos Gyula is, akinek megjelenése és játéka a kisember kiszolgáltatottságát, a túlélésért folytatott harcát jeleníti meg. (Hyppolit, a lakáj 1931)
Az 1945 után újra megindult a filmgyártás. A játékfilmek történeteinek központjában különböző nézőpontokból, eltérő ábrázolásmóddal és más-más műfajokban a történelem és egyén kapcsolata állt. Radványi Géza Valahol Európában (1947) című filmje a II. világháború okozta szenvedéseket és kiszolgáltatottságot az elhagyott gyerekek sorsán keresztül mutatja be. A gyerekcsapatnak otthont adó művész alakját Somlay Artúr testesíti meg, aki egész lényével az elveszett humanizmust kelti újra életre.
Fábri Zoltán Körhinta (1955) című filmje a hagyományos társadalmi értéket képviselő apa és az ezzel szembeforduló fiatalok drámai összeütközését jeleníti meg két felejthetetlen szereplővel, Töröcsik Marival és Soós Imrével. Egy anekdota szerint Mitterand egykori francia elnök számára a film képzete a Körhinta két főszereplőjével repülő hinta képével volt azonos. A 60-as évektől a 80-as évekig tartó időszakot megkülönböztetően pozitív jelzővel szokták minősíteni. Minden elfogultság nélkül megállapíthatjuk, hogy az ebben az időben készült filmek nemcsak a filmkritikusok körében, hanem hazai és a külföldi közönség köreiben is híresek és sikeresek voltak Jancsó Miklós a Szegénylegényekben (1965) a hatalom és az egyén kapcsolatát a történelemmel összefüggésben állította filmje középpontjába. Ez az alkotás világsikert hozott a rendezőnek és a magyar filmnek egyaránt. Ebben jelentős szerepe volt a film formanyelvének, a kevés vágással, hosszú beállításokkal megteremtett sajátos elbeszélésmódnak is.
A történelem és az egyén kapcsolata a vígjáték műfajában is megjelent. Keleti Márton legnépszerűbb filmje mind a mai napig A tizedes meg a többiek (1967). A film egyik dialógusából szállóige lett: „Az oroszok már a spájzban vannak.” A film a humor eszközével mutatja be a háborúba kényszerített emberek túlélésért folytatott küzdelmét.
A 70-es években az új érzékenység irányzatának gondolati és stílusjegyei jellemzik Huszárik Zoltán Szindbád (1971) című filmjét. Krúdy Gyula „tárgyát szabadon, asszociatíóíve kezelő prózai nyelve” a filmben sajátos képi emlékezés - technikával jelenik meg. Az irodalmi mű és a film - az élet részleteinek szépsége ellenére – egyaránt a főhős boldogtalanságáról szól.
Sándor Pál Régi idők focija (1973) Mándy Iván regénye alapján, a 20-as évek némafilmjeinek eszközeivel fejezi ki a „Kell egy csapat” vágyát. Szabó István Mephisto (1981) című filmje a rákövetkező évben – 1982-ben - elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A forgatókönyv Klaus Mann regényéből készült, a történet a főszereplő belső küzdelmeiről, és döntésének erkölcsi és egzisztenciális következményeiről szól.
És az ezredforduló…
A 90-es évektől kezdve az új nemzedék rendezői, elődeiktől eltérően, nem a nagy társadalmi kérdésekről készítenek filmet, hanem a mindennapok értelmére és céljára keresik elemző módon a lehetséges válaszokat. Ez a nemzedék a mai világ kérdéseire irányítja a nézők figyelmét. (Mundruczó Kornél: Nincsen nekem vágyam semmi (2000), Török Ferenc: Moszkva tér (2000), Antal Nimród: Kontroll (2003), Goda Krisztina: Csak szex és más semmi (2005))
Gyürey Vera