A laza festőiséggel alkotó Péreli Zsuzsa színes szálakat használ ecset helyett. A gobelin műfaját kiterjesztve új anyagokkal, technikákkal és eljárásokkal kísérletezik, miközben az idő és az emlékezet rétegeit kutatja. Kompozícióiban „talált tárgyakat” is használ, egyszerre tisztelve a hagyományokat és a megszokottól való elszakadás vágyát. Az életművén végigvonuló metafizikai és szakrális témák két világ között közvetítenek, sejtetve és tolmácsolva a néző számára mindazt, amit a nem anyagi valóságról csak intuícióval sejthetünk.
Az európai tradíciójú szövött falikárpit, a gobelin hazai fejlődéstörténetének legszebb lapjai elsősorban Ferenczy Noémi és Péreli Zsuzsa nevéhez kapcsolódnak: előbbit a műfaj megteremtőjeként szokás emlegetni, míg Pérelit a kortárs kárpitművészet megújítójának tartják. A külföldi alkotók közül elsőként neki adatott meg, hogy 2001-ben önálló kiállítást rendeztek munkáiból a gobelin fővárosában, a franciaországi Aubussonban. Miközben megtartja a műfaj legnemesebb hagyományait, ötleteivel, egyéni invencióival szinte a végsőkig kiterjeszti annak határait – de át soha nem lépi.
A szövött falikárpit elkészítése nagy szaktudást és különleges művészi képességet, színérzéket követel alkotójától, s talán ez az oka, hogy kevés az olyan hozzá hasonló művész, aki nemcsak megtervezi, hanem maga szövi gobelinjeit. E tekintetben Péreli Zsuzsa szakít azzal az évszázados gyakorlattal, amely szerint egy-egy kárpit elkészítése általában két-három mester szoros együttműködését igényelte. Péreli számára fontos, hogy az elkészült alkotás minden egyes négyzetcentimétere az ő munkája legyen, még akkor is, ha ezzel hosszú hónapokra, nem ritkán akár egy évre odaköti magát a szövőszékhez, hogy a középkori kolostorok scriptoriumaiban másoló szerzetesek alázatával napkeltétől napnyugtáig fáradhatatlanul dolgozzon a lassan gyarapodó képen.
Sajátos impresszionizmus az övé, hiszen gobelinjeihez nem használ kartont, csak többnyire egy képeslap méretű fekete-fehér vázlatot. Mivel álló szövőszéken dolgozik, látja a készülő kárpit színét és visszáját is, azonban soha nem az egészet, csak mintegy 20-30 centiméteres részét. Mielőtt hozzákezdene a munkához, képzeletében már létezik a teljes mű egysége, amelyet a szövés hosszú folyamata során fokozatosan tesz láthatóvá. Többféle fonál egyidejű összesodrásával a különféle színárnyalatok számtalan variációját, finom átmeneteit hozza létre, amelyek összecsengése – mint a hangjegyek a partitúrában – együtt teremti meg a kárpit végső kolorisztikus egységét.
Péreli pályakezdésekor nemcsak a magyar, de az európai kárpitművészet is válaszút előtt állt. Szükségessé vált a műfajt az eredeti technika törvényszerűségeit megőrizve alkalmassá tenni a modern kor emberét foglalkoztató gondolatok kifejezésére. Péreli nem ezt az utat választotta, hanem visszatért a műfaj gyökereihez azzal, hogy munkáit maga szőtte le. A klasszikus tradíciók iránti tisztelete azonban nem akadályozta meg abban, hogy ha kell humorral vagy iróniával, máskor mélységes hittel és alázattal teremtse meg azt az egyéni formakultúrát, kifejezésmódot, ami minden munkáját jellemzi.
