Az európai kultúra történetében több mint ezer éve sajátos helyet foglalnak el a kontinens közepén, nyugat és kelet határán (gyakran e két rész ütközőzónájában) elhelyezkedő államok: Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország. Történelmük során volt, hogy bástyaként védték a Nyugatot a különféle keletről jövő hódítókkal szemben, máskor a két pólus közötti összekötő szerepét töltötték be, a 20. században pedig többször váltak a nagyhatalmak játékszerévé, amelyek hol felosztották, hol megszűntették vagy éppen létrehozták őket. Mindeközben próbálták megőrizni politikai és gazdasági önállóságukat, nemzeti identitásukat, kultúrájuk értékeit, és már a 14. század közepén a visegrádi királytalálkozón kiderült, hogy együttesen könnyebben célt érnek, mint külön-külön.
A közép-európai lokális érdekek érvényesítése mellett a visegrádi országok szorosan kapcsolódnak Európa nyugati felének társadalmi, gazdasági és szellemi fejlődéséhez, s ez igaz a képzőművészetre is. Némi fáziskéséssel ugyan, de minden korszakban igyekeztek meríteni a leghaladóbb tendenciákból, bekapcsolódva a nyugati művészet vérkeringésébe. Éppen ez a kettősség, a globális trendekre reflektáló egyéni felfogás adja a közép-európai képzőművészet sajátos ízét, legfőbb értékét.
Az elmúlt fél évszázad még a korábbinál is nagyobb feladat elé állította a visegrádi országok művészeit, akiknek az 1950-es évektől a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan tudják megőrizni a kommunista hatalom hivatalos művészeti ideológiájával szemben saját egyéni és művészi szabadságukat. Gyakoriak a különféle politikai eseményekre reflektáló, a rendszert burkoltan vagy nyíltan kritizáló alkotások, amelyek mára kordokumentumokká váltak. A századforduló új kihívásaival összhangban, mint a digitalizáció, a globalizáció vagy az egyén egzisztenciakeresése, a rendszerváltozást követően egyre inkább áttevődik a hangsúly az olyan kérdések boncolgatására, hogy például mi az ember szerepe, és hol van a helye a modern világban, a fogyasztói társadalom igényei mennyire alakítják át a hagyományos értékrendet vagy hol vannak a határok az egyén és a közösség érdekei között? Ezek megválaszolására a kortárs képzőművészet bátran fordul új anyagok és korábban nem ismert technikák felé, miközben a hagyományos matériákat is gyakran keverve, egy-egy alkotáson belül egyidejűleg alkalmazva használja a mű mondanivalójának árnyaltabb kifejezése érdekében.
A konkrétabb, s így a szemlélő számára talán könnyebben értelmezhető figuratív vagy természeti formákra építő stílusok mellett (pl. szürrealizmus, pop art, hiperrealizmus) a világ összetettségének, bonyolultságának kifejezésére vagy az egyén belső érzelmeinek, hangulatának érzékeltetésére a művészek szívesen fordulnak a különféle non-figuratív irányzatok kifejezésformáihoz. Mind a geometrián alapuló sokrétű formakísérletek, mind a lírai absztrakció gesztusai és faktúrajátékai bonyolult jeleket, érzéseket közvetítenek a néző felé, amelyek megfejtése összetett gondolkodást és fokozott koncentrációt igényel a közönségtől.
Éppen ezért nagy kihívás a kurátorok számára, hogy a szubjektív értékítéletük alapján válogatott tárlat végül egy olyan objektív összképet adjon a közép-európai képzőművészetről, amely valóban reprezentálja a négy ország kortárs festészetének, szobrászatának és grafikájában kiemelkedő értékeit, a művészek gondolkodásmódjának hasonlóságait és különbségeit, s egyben maradandó kulturális élményt nyújt a látogatók szélesebb rétegei számára.
