Kiállítások

A Kovács Gábor Gyűjtemény a 18. század elejétől az 1950-es évekig terjedő időszak művészetét öleli fel. A képzőművészeti anyag fő irányvonalát a klasszikus szépségeszményt kifejezésre juttató, természetelvű tájfestészet remekei képviselik, melyekhez harmonikusan kapcsolódnak a más tematikát felvonultató alkotások.

Most Ankarában mutatkozik be a kollekció egy olyan speciális válogatással, amely végigvezeti a látogatót a magyar festészet történetének egyik legizgalmasabb évszázadán. A 19. század a nemzetté válás kiteljesedésének korszaka Magyarországon, amely magába foglalja a reformkor polgárosodási törekvéseit, az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeit, majd az osztrák elnyomással szembeni nemzeti ellenállás időszakát, végül a Habsburg Monarchiával történő kiegyezést követő több évtizedes dinamikus fejlődést. A politikai, gazdasági és társadalmi változásokkal párhuzamosan újra virágkorát éli a kultúra, ezen belül a képzőművészet. A század végére fokozatosan megteremtődnek a művészképzés és a műkereskedelem alapvető feltételei, a művészek többsége pedig külföldi tanulmányaik befejezése után hazatér, és itthon törekszik önálló egzisztenciára, ezzel európai színvonalra emelve a magyar művészetet.

Csernus Tibor Műterem

A kiállítás egyrészt betekintést nyújt a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány gyűjteményébe, másrészt pedig körülírja azt a gondolati ívet, amely a gyűjtemény színességéből eredően a kortárs magyar művészet specifikus olvasatát teszi lehetővé.

Csernus Tibor festészete az 1980-as években a régi mesterek felé fordult, azok technikájának kortárs interpretációját adva. Témájában visszanyúl az előképekhez, de szabadon válogatja és rendezi össze a mitológiai és bibliai történetek szereplőit egy jelenetbe. A festő nem moralizált, a téma csak apropóul szolgált az emberi alakok színpadra viteléhez és kapcsolataik bemutatásához. Aktjai és tanulmányrajzai nem egyszerű előképek, hanem gyakran egy gondolat különféle aspektusú vizuális kibontásai. A látszólag befejezetlennek tűnő részletek, átjavított felületek, türelmetlennek tűnő festékelhúzások egymás fölé kerülnek a vásznon, s expresszivitásuk hiába sugall sietséget, valójában egyre lassúbb, egyre alaposabban kiérlelt munka eredményei.

BOLDI szobrászata hasonlóan természetelvű, középpontjában az ember és az emberi test áll. Mindezt a márvány vagy a különleges patinájú bronz öntvények zárt formáival hozza párbeszédbe. A klasszikus szobrászati hagyományokra épített letisztult, a humánum alapformákba redukált modern nyelvezete teszi rokonná alkotói gondolkodásmódját Csernus festészetével. BOLDI esetében a moralitás kérdése már megjelenik, de aktjai szimbólumként kerülnek bemutatásra és ezáltal egy-egy problematika szó szerint is körbejárhatóvá válik az alkotások sorozatán keresztül. A szobrász az emberi testhez visszafogottan nyúl hozzá, annak szcenírozott, expresszív jellege helyett inkább jelentéshordozó tulajdonságaira épít.

A festék megengedő puhasága kerül szembe a kő kérlelhetetlen merevségével. A két alkotó elsőre ellentétesnek tűnő formanyelvének metszéspontját az azokban megfogalmazott, kutatott művészeti kvalitások képpé és alakká formálásában találhatjuk.

Csernus Tibor Műterem